Annak a jele ez, hogy ha lassan is, de megindult a demokratizálódás: az emberek, a polgárok legkülönbözõbb érdekcsoportjai számára bõvül annak a lehetõsége, hogy önmaguk fejezzék ki érdekeiket, közvetítõk és bábáskodók nélkül. Az uralkodó elit évtizedeken át hirdette, hogy az önigazgatású szocializmus a dolgozók jólétét szolgálja. Közben nem volt szabad közzétenni honi lapjainkban a statisztikákat, melyek szerint munkásainknak tízszer annyit kellett dolgozniuk (vagy munkahelyükön eltölteniük) valamilyen árucikkért, mint például valamelyik nyugati országban. Arról se volt szabad beszélni, hogy az önigazgatás nemes eszméje nem érvényesülhet ott, ahol nincs demokrácia, ahol erõszakkal kergetik az embereket az ülésekre a vezetõk, hogy a felelõsség alól kibújva önigazgatási lepelbe burkolják önkényes döntéseiket.

Mindez addig volt lehetséges, amíg a hatalom kisajátítói a kezükben tartották a politikai szervezõdés monopóliumát. Ezt azzal indokolták, hogy így óvják meg a munkásosztályt az ellenforradalmi erõk aknamunkájától, amelyek a hatalom megkaparintására és a munkásosztály kizsákmányolására törekszenek.

A kétszínûség abban a pillanatban leleplezõdött, mihelyt a hatalmi harc során megbomlott monolitizmus résein beszivárgott és magának mind nagyobb teret igyekszik elfoglalni a demokratikus önkezdeményezés. Megmutatkozik, hogy nagyon jól meglehetünk Szocialista Szövetség, sõt az eddigi szakszervezetek nélkül is, amelyek inkább gátolták a valódi érdekek kikristályosodását, mintsem segítették. A Kommunista Szövetség pedig csak egy lehet a pártok között, attól függetlenül, hogy egyesül-e valakivel vagy sem, s a politikai küzdõtéren kell létjogosultságát bizonyítania.

Ugyanez történt a kisebbségek érdekvédelmének esetében is. A vajdasági vezetõség az osztályszempontra hivatkozva ismételgette, hogy a nemzetiségi kérdést az integrális önigazgatás keretében kell megoldani, megakadályozva a nemzetiségi érdek kialakítását, kifejezését és képviseletét lehetõvé tevõ szervezõdés létrejöttét. Ugyanakkor pedig mûködött a kisszámú »megbízható« által irányított rejtett vertikalizmus, amelynek nem a kisebbségi szellemi élet ösztönzése és összehangolása, hanem ellenõrzése és a demokratikus kezdeményezések elfojtása volt a feladata.

A nemzetiségi egyenjogúság megvalósításának címén igen drága, de rendkívül kis hatásfokú intézményrendszer létezett. Az érdekközösségek közgyûlésein ott voltak a fülhallgatók, de a mûvelõdési otthonoknak nem jutott pénz tatarozásra sem; a Forum nyerte a díjakat a szép könyvekért, a népkönyvtárakban viszont folyamatosan csökkent a magyar könyvek száma; volt lap, folyóirat nem is egy, de mindegyikben csak ugyanaz volt olvasható; az osztályérdekre hivatkozva végrehajtott oktatási reformok során egyre csökkent azoknak a tagozatoknak a száma, amelyeken a tanítás a nemzeti kisebbségek nyelvén folyt.

Az egész Kelet-Európában végbemenõ rendszerváltás keretében most nálunk is bontakoznak a demokratikus kezdeményezés lehetõségei. Ezeknek azonban még se jogi, se intézményes alapja nemigen van. De nem várhatunk ölbetett kézzel: a demokráciából mindenkinek annyi jut, amennyit magának meghódít, s az egyetlen megkötés az, hogy ezt demokratikus eszközökkel kell tennie. Az egyén különféle érdekeinek érvényesítési formáját kell most kialakítani, s ezen érdekek között van a nemzeti érdek is. Mint ahogy a földmûves, a fiatal vagy az író valamilyen érdekszervezetben igyekszik érdekeit érvényesíteni, ugyanúgy a vajdasági magyaroknak is joguk van közös érdekeik kifejezésre juttatása érdekében szervezõdni. Ezt a jogot ma már nehéz lenne demokratikus megközelítéssel kétségbe vonni, hiszen a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségébe eddig több mint 15 ezren léptek be. De beszélni lehet és kell a szervezet jellegérõl, s arról, hogy koncepciója alapján a vajdasági magyarság mely rétegére támaszkodik.

Rögtön elmondhatjuk: mindegyikre egyaránt, mert senkit sem akar a kollektív jogok képviseletébõl kirekeszteni. És ez az egyik mozzanat, amely alapvetõen megkülönbözteti az eddigi gyakorlattól. A kollektív érdekek képviseletét nem sajátíthatják ki az értelmiség egyes kiváltságos tagjai (akik a letûnõben levõ rendszer legfõbb haszonélvezõi közé tartoztak). E felismerés alapján csatlakoztak a VMDK-hoz a vajdasági magyarság olyan rétegei, amelyek tagjai nemigen foglalkoztak politikával, s legtöbbjük eddig semmilyen politikai szervezethez nem tartozott. A VMDK helyi vezetõinek legtöbbje abból az értelmiségi rétegbõl került ki, amelynek nem az ideológia a kenyere (orvos, mérnök, ügyvéd), s a tagság jelentõs hányada fölmûves vagy munkás. A tanárok mostanában közelednek a szervezethez, amikor az anyanyelvû oktatás jobb megszervezésével kapcsolatos feladatok egy részét készül felvállalni, s ezzel együtt azt is el szeretné érni, hogy a tanügyi dolgozók minden faluban, városban betöltsék azt a szerepet, amely õket a nemzeti azonosságtudat megõrzésében megilleti.

A VMDK vezetõsége úgy véli, hogy e politikai szervezet csak akkor tudja felvállalni a hatékonyabb kisebbségi érdekképviseletet, ha a kisebbségi kérdés nem a politikai pártok vagy vezérek egyezkedésének tárgya, hanem ha a vajdasági magyarság minél szélesebb rétegei sorakoznak fel jogos igényeik képviselete mögött. Ilyen szempontból a VMDK minden eddiginél nagyobb mértékben a vajdasági magyar dolgozók szervezete is.

E tagság most tanul a bontakozó többpártrendszer körülményeiben politizálni, együtt gondolkodni másokkal a helyi szervezetekben, határozott de toleráns hangnemben fellépni a nyilvánosság elõtt. Soraiból kell majd kikerülniük azoknak a korszerûen gondolkodó politikusoknak, akik most, ha a politika megszabadul a bolseviki demagóg frázisok ismételgetésétõl, nem esnek a másik végletbe, nem lesznek a ködös romantika talaján járó nemzetvezérek, hanem a magyarok azon alapvetõ igényét képviselik, hogy másokkal egyenrangúan élhessenek a hatékonyabb gazdasági és a demokratikusabb politikai rendszer által nyújtott anyagi és szellemi fejlõdés lehetõségeivel.